Vendég
Vendég
 |  Tárgy: Reemnum Neeththees  Kedd Okt. 31 2017, 18:47 | |
| Név: Reemnum Neeththees (Árnyék-Tollas-Kígyó, Neeth)
Nem: Férfi
Kor: 26
Faj: Argóniai
Csillagjegy: Kígyó
Foglalkozás: Arénaharcos, zsoldos
Megjelenés: Átlagos testalkatú, jó erőben lévő argóniai. Pikkelyei a világoszöldtől a feketéig terjednek. Főbb ismertetőjegyei a fejét borító fekete tollak, sárga szempár, és az arca bal oldalán húzódó hegek. Sisakot ritkán látni rajta, de egyébként a könnyebb bőr és nehezebb fém páncélok valamilyen kombinációját viseli, hogy megtartsa az egyensúlyt a védettség, és a mozgékonyság között. Többnyire egy kardot, és egy tőrt hord az oldalán, de az íjat sem veti meg.
Jártasságok:
Fegyverhasználat: 20
Kétkezes harc: 15
Könnyű vért viselet: 10
Nehéz vért viselet: 10
Lőfegyverek használata: 10
Ökölharc: 10
Lopakodás: 5 *(+5 a faji bónusz!)
Zárnyitás: 5 faji bónusz
Az előtörténet: Tear-ből származom, Morrowind déli részéről. Az őseim a Dunmerek rabszolgái voltak, egészen az Argóniai invázióig. Nagyapám azonban a vesztes oldalon küzdött, egy Dunmer testőreként, így az argóniai győzelem után a családom nem örvendett nagy tiszteletnek. A város határában, egy kis házban születtem és nevelkedtem. Szüleim a közeli mocsarakban vadásztak, és az eladott húsból éltünk. Többé-kevésbé nyugodt életünk volt, de én persze többre vágytam. Nyughatatlan kölyök voltam, rendszeresen szöktem el otthonról a bajt keresve, és rendszerint meg is találtam. Azonban ez sem volt elég örökké.16 évesen a szüleimmel folytatott hosszú csatározás végén csatlakoztam egy Khajiit karavánhoz és elhagytam Morrowindet.
Csupán egy marék pénzt és nagyapám régi rozsdás kardját vittem magammal az útra. Hónapokig jártunk városról-városra a birodalomban. Én segítettem őrizni az árut cserébe kaptam ételt és egy kevés pénzt is. Egyszerű munka volt, néha elkaptam egy-egy tolvaj torkát, hogy egy pár jól irányzott után útjukra engedjem őket. Jobban is jártak vele, ha én kaptam el őket és nem valamelyik szőrös társam, mert akkor valószínűleg egy szemüknek is búcsút mondhattak. Fejben fel is jegyeztem magamnak, hogy a jövőben jó lesz, ha odafigyelek a karmaikra.
Egy nap aztán a birodalom fővárosa felé vettük az irányt. A mérete, gyönyörű rendezettsége azonnal lenyűgözött és hamar beszippantott a nyüzsgő forgatag. Több napra terveztük a maradást, így volt időm alaposan körülnézni a piacnegyeden kívül is, és hamarosan találkoztam egy Brolans nevű Bretonnal, aki miután látta, hogy új vagyok a városban, felajánlotta hogy körbevezet pár aranyért. Az utóbbi időben sikerült megtöltenem egy kis erszényt, így nem sajnáltam egy kis pénzt a helyismeretért. Hamar éreztem, hogy jó vezetőt fogtam ki, ugyanis látszólag elég jól ismerte a várost és a neves helyszíneit. Több órán át jártuk az utcákat mire befordultunk szűkebb sikátorba, ahol egy fenyegető tekintetű ork állta az utunkat. Rögtön tudtam, hogy bajban vagyunk, és az oldalamon lógó kardért nyúltam, de a kezem a semmit markolta.
– Lassú vagy pikkelyes.
A következő emlékem a sötétség. Nyirkos, hűs mocsár. Otthon. Hirtelen éles fájdalom. Felüvöltöttem, és reflexből ütöttem a láthatatlan támadóm felé. Puha, szőrös lény. Ez nem a mocsár. A szemeim lassan kezdték megszokni a félhomályt. Egy visító hatalmas patkány árnyéka tűnt el a semmiben. A kezemre támaszkodva próbáltam felülni, de olyan erős fájdalom hasított a karomba, hogy rögtön visszazuhantam. Eltört. Percekig feküdtem és próbáltam felidézni a történteket, de a sikátoron kívül semmi sem jutott eszembe. Az egész testem fájt, mintha legurítottak volna egy sziklás hegyoldalon. Lassan összeszedtem magam, és óvatosan feltápászkodtam. A csatornában voltam. Végig se kellett néznem magamon, tudtam hogy a ruhámon kívül semmim sem maradt. Botladozva botorkáltam a sötétben, míg találtam egy létrát ami kivezetett a csatornából. Fél kézzel nagy nehezen felmásztam, de a fedőt képtelen voltam elmozdítani. Nem tudom meddig kiáltoztam segítségért, míg valaki végre válaszolt.
– Ki vagy, mi történt? - hallottam a fedő túloldaláról, és a hangjától rögtön megkönnyebbültem. Egy fajtámbéli volt az. A saját nyelvemen válaszoltam.
– Eltört a karom, csapdába estem... - még a végére sem értem már hallottam a kövön súrlódó fém hangját, ahogy megnyílt felettem az út. A következő pár napot a megmentőm, Amusraz házában töltöttem, de amint jobban éreztem magam, elindultam hogy munkát találjak magamnak. A karaván már továbbállt, és amúgy sem akartam volna úgy elhagyni a várost, hogy nem fizettem vissza Amusraznak amit értem tett. Brolansról persze a városban senki sem tudott semmit. Pár nap eredménytelen keresés után, úgy döntöttem szerencsét próbálok a helyi arénában. Ha nyerek legalább lesz pénzem, ha pedig veszítek, akkor úgysem érdemlek mást, mint halált a saját ostobaságomért.
Az első ellenfelem egy fiatal, de nagydarab északi volt. Szívósnak látszott, de tudtam hogy kezdő, akárcsak én. Tapasztalt harcosokat nem állítanak szembe kezdőkkel, ugyanis nem lenne túl érdekes harc belőle. Megszorítottam az aréna pengemesterétől kölcsönkapott kardomat, ahogy a bemondó elmondta a bevezető szöveget. Egy pillantást vetettem a lelátók felé, de elég hézagos volt a közönség. Csak az igazán fanatikusok járnak el az arénába, hogy a kezdők ügyetlenkedését végignézzék. Több gondolkozási időt azonban nem kaptam. A rács kinyílt, és az ellenfelem a túloldalon belépett az arénába, így én sem várattam magam. Teljes bőrpáncélban volt, csak az alkarja volt fémben, és egy hosszú kétkezes kardot lengetett. Rajtam csupán egy pár vastag cipő, rövid bőr mellény, és egy szakadt nadrág volt. Nem éppen kielégítő védelem, de a nord nehéz kardjával szemben valószínűleg amúgy is csak egy vastag fém ruha tudna némi védelmet nyújtani. Csak közel kell kerülnöm hozzá, és átdöfni - gondoltam magamban, és nagy lendülettel megindultam felé. Hangosan csilingelve ütköztek a kardjaink. Megpróbáltam átcsusszanni a védelmén, de meglepően fürge volt. Hamarosan hátrálásra kényszerültem, ami különösen hátrányos egy olyan ellenféllel szemben, akinek hosszabb a fegyvere. Ügyetlenül hárítottam, vagy hajoltam félre az egymás után érkező csapások elől, sikertelenül keresve az alkalmat az ellentámadásra. Ha ez így megy tovább veszíteni fogok. Csak egy pontos szúrást kell bevinnem. Összeszorítottam a fogaimat, és tovább hátrálás helyett előre léptem egyet. A távolság azonban nagy volt, és az ellenfelem felkészültebb nálam. Mire ráébredtem a hibámra, már késő volt. A kardforgató kezemből vér fröccsent és elejtettem a fegyvert. A földre kerültem és az ellenfelem kardja a torkomnak szegeződött. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. A még épp bal kezemmel megragadtam a pengét, és lerántottam a meglepett északit. Ráugrottam és a torkába mélyesztettem a fogaimat. Rémülten kapálózott, próbált lerázni, de csak erősebben szorítottam. A vér íze töltötte meg a számat.
– Megvan a mai győztesünk hölgyeim és uraim! A fekete tollas argóniai! - töltötte meg a bemondó hangja az arénát. Lenéztem a mozdulatlan arcra, ahogy vakon merednek az égre, de nem töprengtem az élet jelentésén, vagy hogy kis híján én kerültem a porba.
Ezúttal volt pénzem, hogy fizessek Amusraznak az ellátásért és volt arra is, hogy a következő pár napomat fizetett ágyban és teli hassal tölthessem. A kezdőknek járó pénz azonban hamar elfogyott, és hamarosan ismét az aréna kapujában találtam magam. Így telt a következő pár évem. Nyertem az arénában és volt pénzem szállásra és ételre. Hamarosan néhányan elvétve már tudták a nevem és a győzelmekért kapott pénzem a legyőzött ellenfeleim mennyiségével nőtt. Tudtam saját felszerelést szerezni, más harcosoktól leckéket venni, végül félre is tudtam tenni valamennyit, és belekóstoltam a fogadások világába is. Amusraz jó barátom lett és elég jó pénzre tett szert a rám tett fogadásaival. Szinte észre sem vettem és az aréna hamarosan teljesen magához láncolt.
– És a győztes nem más, mint az Árnyék-Tollas-Kígyó! - az aréna zengett és magasra emeltem a kardomat amin ott csillogott az ellenfelem vére. A számhoz eresztettem a pengét, és lenyaltam róla a vért, mire a közönség még hangosabb lett. Páran fújoltak, de többség éltette a kedvenc szörnyetegét. Meghajoltam feléjük, és a műsor véget ért. Átvettem a nyereményemet, és a nap már lement, mire elindultam a barátom háza felé a sötétedő utcán. Ezúttal nem volt sérülésem, amit el kéne látnia, de ettől függetlenül a harcok után gyakran vendégeskedtem nála. Ez az éjszaka azonban más volt, mint a többi. Rossz előérzetem volt ahogy befordultam a sarkon, és nem hiába. Kopogás nélkül nyitottam be a házba, és azonnal kardot rántottam. Brolans, és az ork éppen Amusraz mozdulatlan testének zsebeit forgatták ki. Az ork a kardjáért nyúlt, de én egy villámgyors mozdulattal elé ugrottam és egyetlen suhintással átvágtam a torkát. Brolans két kezét védekezően felemelve hátrált lassan, de én előre szegezett karddal lépkedtem utána.
– Maradj ahol vagy, te féreg. - sziszegtem fenyegetően. - Választhatsz: vagy elmegyünk az őrséghez, és bevágnak egy kis lyukba életed végéig, vagy itt helyben kibelezlek.
– Segítség, meg akar ölni! - kezdett el kiabálni, és a hátam mögé meredt. Egy rémült nő állt az utcán, és ahogy rápillantottam, rögtön rohanni kezdett. A breton ezt a pillanatot választotta, és a pillanatnyi zavartságomat kihasználva egy fém gyertyatartóval félreütötte a kardomat, de azt nem vette számításba, hogy az oldalamon ott a tőröm is, ami egy pillanattal később, mélyen a gyomrába fúródott.
– Waxhuthil! - káromkodtam, és felkaptam a földön fetrengő bandita mellől a kardomat. Kiszaladtam az utcára, de a nőnek nyoma sem volt ellenben a városi őrség páncéljának összetéveszthetetlen csörgését hallottam közeledni az egyik közeli utcából. Ha itt találnak tuti, hogy engem fognak megvádolni a gyilkossággal bármit is mondok nekik. Csak egy lehetőségem maradt. Félrelöktem a csatornafedőt ami Amusraz háza mellett volt, és ahonnan pár éve ő segített kimászni, és leugrottam. Nem volt időm visszazárni magam fölött a nyílást, így csak reménykedni tudtam, hogy nem veszik észre azonnal. Céltalanul rohantam végig a labirintusban, minden sarkon az őrség katonáit vártam. Nem tudtam merre kell mennem, de azt tudtam, hogy előbb-utóbb el kell jutnom a várost körülölelő folyóhoz. Sokáig bolyongtam, de végül kiértem a szabadba és nem ütköztem egy katonába sem. Belevetettem magam a vízbe, és csak követtem a folyót. Órákig haladtam így a víz alatt, félig úszva, félig hagyva, hogy a sodrás vigyen, míg végül nem bírtam és győzött a fáradtság. Kimásztam a partra, a városnak már nyoma sem volt, és nem tudtam hol vagyok, de legalább kijutottam, és még élek. A fáradtságtól rögtön elnyomott az álom.
Mikor felkeltem, összegeztem a helyzetemet. Pénzből csak az volt nálam, amit a tegnapi viadalon nyertem, és a felszerelésem ami rajtam maradt, mikor eljöttem az arénából. Minden más vagyonom, a városban, a házamban maradt, de azt már valószínűleg sosem fogom viszont látni. Pár percig némán ültem egy fa tövében. Megfordult a fejemben, hogy hazatérek Tearbe a szüleim házához, de képtelen lennék így megszégyenülve eléjük állni. Végül csak egy lehetőséget láttam. A háború dúlta Skyrim. A kardforgatáson kívül máshoz nem értek, így ott talán még lehet belőlem valami. Így hát útnak indultam északra, a fővárost messze elkerülve és meg sem álltam míg a hegyeken átvergődve meg nem pillantottam Sodrásd városát.
\\Remélem mindent jól csináltam, és ha elfogadjátok, akkor kérnék egy névváltoztatást is - Neeththees - köszi  \\ *A jártasságokban módosítottam! - Graum |
|
