Üdvözöllek! Oldalunk az Elder Scrolls világában játszódó fórumos szerepjáték, mely jelenleg Skyrim-be kalauzolja el a látogatókat.
 
HomePortalGy.I.K.KeresésTaglistaCsoportokRegisztrációBelépés
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Latest topics
» Snow-Shod Farm
Pént. Nov. 17 2017, 21:14 by Neeththees

» Zászlós Kanca fogadó
Szer. Nov. 15 2017, 20:43 by Eszeveszett Graum

» Előtörténet minta
Szer. Nov. 08 2017, 16:54 by Eszeveszett Graum

» Fantázia birodalma
Hétf. Nov. 06 2017, 00:15 by Isith

» Andriel az Árva
Vas. Nov. 05 2017, 23:53 by Andriel

» Bátor vállakozókat keresek Solitude környékén
Vas. Nov. 05 2017, 23:52 by Isith

» Andriel az Árva
Vas. Nov. 05 2017, 23:40 by Isith

» Reemnum Neeththees
Szomb. Nov. 04 2017, 00:02 by Neeththees

» Reemnum Neeththees
Pént. Nov. 03 2017, 23:10 by Isith

Top posting users this month
Isith
 
Andriel
 
Neeththees
 
Eszeveszett Graum
 
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (8 fő) Vas. Nov. 05 2017, 13:16-kor volt itt.
Statistics
Összesen 6 regisztrált felhasználónk van.
Legújabb felhasználó: Destiny .

Jelenleg összesen 68 hozzászólás olvasható. in 35 subjects

Share | 
 

 Isith Lanoran

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Isith
Admin
avatar

Hozzászólások száma : 28
Join date : 2017. Jul. 02.

TémanyitásTárgy: Isith Lanoran   Kedd Okt. 24 2017, 22:29

Név: Isith
Nem: Nő
Faj: Dunmer
Csillagjegy: Tolvaj
Foglalkozás: Penge ügynök
Kor: 20



Megjelenés:
Hófehér valamivel váll alá érő haj. Meleg ruházat mely egy könnyű páncél is egyben. A fején általában csuklyát hord. Szemei vörösek ahogy a legtöbb Dunmernek. Általában egy üveg is található nála amiből gyakran kortyol bár igyekszik leszokni a piáról.

Jártasságok:

Egykezes 20
Könnyű páncél 15
Alkímia 10
Pusztakezes harc 10
Pajzshasználat 10
Lőfegyverek: 15

Exodus

A negyedik kor 181. évében születtem a tolvaj jegyében. Sötét idők jártak a népünkre. Szüleim menekülni kényszerültek a szülőhazámból, Morrowindből. Hamuföldiek voltunk. Egy egykoron fényes az elnyomó birodalommal szembeszegülő kultúra. Az ősök útját követtük és szabadon jártunk a földjeinken. De a Vörös hegy nem így gondolta. Mikor kitört, a lábánál élő törzsek voltak az elsők akik áldozatul estek neki. Az egész népem és civilizációm odalett. Pedig még meg sem születtem.
Nagyszüleim akkoriban épp egy kereskedő úton voltak és nem a klánnal. Így túlélték a szörnyű eseményeket. Szerencsére a szekerükön amit a hű Guarjuk húzott mindenhova velük  ott volt a jurtájuk így legalább tető akadt a fejük felett.
Később mikor megnyílt a határ rögtön betelepültek Skyrimbe. Érezték, hogy a népük halálával a Daedrák új utat mutattak számukra. Egy olyat ahol újrakezdhetik az életüket. Legalábbis ők ezzel a reménnyel indultak neki az útnak. De odaát csak újabb és újabb megpróbáltatások várták őket. Ráadásul nagyanyám már várandós volt az első gyermekével, Betehivel. Kezdetben jól mentek a dolgok. Nagyszüleim Széltető közelében egy rejtett völgyben helyezték el a jurtájukat. Jó hely volt, nem fújt sem a szél sem pedig a hó. Biztonságot nyújtott a vadállatoktól és a rosszakaróinktól. Szerintem a mai napig senki sem lelte meg aki nem volt a család tagja. A zugot (mert gyermekként csak így neveztük) az én születésemre már teljesen belakta a család. Minden falról tradícionális szőnyegek lógtak melyeknek díszítése a régi hamuföldet jelenítette meg. Származási helyünket. Ezek mindig emlékeztettek rá, hogy kik is vagyunk valójában.
Betehi születésére nagyatyám már Széltetőben dolgozott mint lovász. Hamuföldi lévén értett az állatokhoz és mivel Idor a régi igás Guarunk akit állítólag annyira kedvelt nem élte túl a letelepedést szüksége is volt az új állati társaságra. Akkoriban még nem volt olyan vészes a rasszizmus a környéken így remek fizetést kaphatott. Jópár évig így ment ez.

A három nővér viszályai

Édesanyám generációja három tagú a családunkban.
A legöregebb Betehi aki már akkor házas volt mikor a többiek még meg sem születtek. Egy szintén Morrowindi menekültet vett el aki maga ugyan nem volt hamuföldi származású de befolyásos embernek vallotta magát akinek a barátai sok-sok pénzzel tartoznak. Betehi egy aljas nőszemély volt. A sors csúfos fintora, hogy egy ilyen hazug férfi mint ez a Sadelis csavarta el a fejét. Bár ő váltig állította, hogy szegénysége csak pillanatnyi és amint a barátai megadják neki a tartozásait minden a legnagyobb rendben lesz. Valójában ő tartozott szinte mindenkinek a tartományban. Persze mikor kiderült, hogy Betehi terhes rögvest menekülőre fogta. Azóta nem is látta egyikünk sem. De legalább a közös viskójukat meghagyta így nem költözött vissza. Én sosem ismertem meg őt sem a fiát Davualt mert a születésem évében meghaltak. A fiú megölte az örökségéért. Őt pedig rögtön ezután elfogták és kivégezték. Jómagam sokáig nem is tudtam erről. Senki se beszélt róla nekem.
A középső gyermek Sikun. Egy kedves csendes nő volt egész életében. Afféle szürke egér. Sosem tett semmi igazán fontosat és nem is nagyon veszekedett a testvéreivel az örökségen vagy egyéb javakon. Én már csak kedves idős asszonyként ismertem de állítólag egész életében ilyen volt. Ma Whiterunban él mint füves asszony. A házában gyógyfüveket termeszt és azokat árusítja. Meglepően jól megy neki az üzlet bár ezzel nem dicsekszik a szerénysége miatt. Mivel családja nincs ezért nem költekezik úgyhogy jelentős vagyona gyűlt fel az évek alatt.
Végül Lietlyhi. A legfiatalabb a három nővér közül és az én édesanyám. Egy kedves szerető asszony volt akinek a gyermekei voltak mindene. Egész életében Széltető környékén dolgozott egy fogadóban. Akkortájt már eléggé rosszra fordultak a dolgok számunkra. A környéken elkezdték utálni az elfeket. Nagyapám nem nagyon kapott munkát sehol sem mivel a Jarl meghalt és egy másik váltotta le. Később ő maga is berökönyödött a tétlenségbe és abba, hogy nem tud eleget keresni a családjának. Így egy betegség terítette le a lábáról. Évekkel a születésem előtt. Sajnálom, hogy nem ismerhettem. Nagy ember hírében állott akit a barátai tiszteltek és mindig minden feladatát végrehajtotta. Legfőképpen a családjáról való gondoskodásra figyelt. Anyám bár csak tizennégy éves volt halálakor nagyon szomorúan fogadta a tényt. Viszont, hogy a családjának ne essék baja rögtön dolgozni ment. Így került végül abba a bizonyos fogadóba ahol állítólag megfogantam évekkel később. De az még arrébb van. Édesanyám ugyanitt ismerkedett meg Betvur Lanorannal. Furcsa dunmerhez képest alacsony figura volt aki ráadásul még dadogott is. De pénzes volt. (bizonyíthatóan, nem úgy mint Sadelis) Ráadásul kedves ember hírében állott és ténylegesen sosem ártott senkinek. Így született meg a négy idősebb testvérem. Sadelis sok jót tett a családért és a gyermekeiért. Intézkedett róla, hogy mind sikeresek legyenek a saját szakmájukban.

Az ötödik testvér

Az én generációm. Mi már Skyrimhez szoktunk. A szüleink nem kísértettek minket a Morrowindbe való hazatérés vágyával. Dunmerek voltunk egy olyan világban ahol utálják a fajtánkat.
A legidősebb bátyám Galtmis. Erős férfi, állítólag a nagyapánkra ütött. Ezt pedig nem kétlem bár én csak meséket hallottam róla. Még fiatalon Sikun nénikémhez költözött Whiterunba és ott kitanulta a páncél készítés csínját-bínját. Azon belül is a bőr és egyéb könnyű páncélokra szakosodott amelyeknek mára már igazi mesterévé vált. Jelenleg is ott él a szomszédságban. A háború igencsak felvitte a dolgát. Emelett ráadásul még két fiatal gyermek büszke apja is. Furcsa, hogy ők alig fiatalabbak nálam. Galtmis még állandó vitában állt a legidősebb húgával Ivranival. Ezt a gyerekes viszálykodást természetesen felnőttként is magukkal hordozzák.
Ivrani egy igazi szépség. Már fiatalon is neki udvarolt az összes férfi. Ez őt viszont nem nagyon érdekelte. Valószínűleg csak az egójához adott hozzá. Sosem házasodott meg. Ehelyett Télvárára ment mágiát tanulni. Mindig értett hozzá. Nem tudni honnan de a vérében volt. Bár az is igaz, hogy az egyetlen a családban aki a mágus jegyében született. Jelenleg a Télvárai főiskola vándor kutatójaként dolgozik. Szoktam is vele találkozni magányos útjaimon.
A legfiatalabb fiú testvérem Rarymal. Nem sokat lehet róla elmondani. Az apjára ütött és sikeres kereskedő lett. Azután pedig beállt dolgozni a Kelet birodalmi kereskedő céhhez. Pont ezért ritkán látjuk otthon. Talán ötévente egyszer látom ha éppen ott vagyok mikor hazalátogat.
Végül pedig a kedvenc testvérem. Savedasea. Ő csak kilenc éves volt mikor születtem. Mivel még fiatal volt ezért nagyon sokat segített anyámnak a nevelésemben. Talán pontosan ezért nagyon közel is állunk egymáshoz. Még fiatal felnőttként ő is bepróbálkozott a szerelemmel de ez tragédiába fulladt. A vőlegénye meghalt. Ígyhát visszaköltözött az akkor már haldokló édesanyám mellé, a réges régi jurtába.  Azután pedig itt vagyok én. Senki sem tudja, hogy pontosan mikképpen vagyok itt, hiszen édesanyámon kívül senki nem ismerte az apámat. Ő pedig magával vitte a titkot a sírba.
Savedasea elbeszélése szerint édesanyám egy napon azzal állított haza, hogy terhes. Ekkor már eladták Betvur házát és visszaköltöztek a Jurtába a nagyanyám mellé. Így egy efféle környezetbe születtem három generációnyi gondoskodó nő közé. Pénzünk nem volt sok de ami tőlük telt azt fiatalon is megkaptam. Ám valahogy mindig többre vágytam. Érdekeltek az őseim és a múltam. Előszeretettel hallgattam nagyanyám elbeszéléseit a Hamuföldekről. Kedves asszony volt, a mai napig emlékszem az arcára, ahogy a kedvenc szőnyegén ült a tűz mellett. Az ölébe ültem és bár ő, öreg volt és én valószínűleg nem voltam kényelmes, nem sajnálta. Ehelyett boldogan mesélt az őseinkről, a régiek kultúrájáról és az életről a vörös hegy árnyékában. A nosztalgiától mindig könnyek szöktek a szemébe. Ilyenkor anyám látván, hogy elég volt inkább kivett a karjaiból. Hét éves voltam mikor Isith, a nagyanyám aki után a nevemet kaptam, elhunyt. Még emlékszem az utolsó mondataira amit azon a bizonyos ősöreg szőnyegen fekve mondott nekem. „Az őseid fénye ragyog a tekintetedben.” Mondta, ahogy megsimogatta az arcomat. Akkor még nem értettem teljesen mit értett ezalatt.

Növekvés

Időközben egyre rosszabbá vált a helyzet Széltetőn és a környékén. A nordok agresszívan támadták az Argóniaiakat vagy éppen a Dunmereket. Hiába a, háború nem hozott semmi jót. Nem volt választásom, tudtam, hogy az egyetlen módja a túlélésemnek az, ha elmegyek. Minél messzebre. Édesanyám is tudta de csak nehezen akart elengedni. A születésem 17. évfordulóján viszont könnyes búcsút vettünk egymástól. Megígértem, hogy visszatérek. Majd elindultam Whiterun felé Sikun nénikémhez.
Az odavezető út békés volt. Bár meg mernék esküdni, hogy párszor eltévedtem, végre elhagyhattam az állandó hófödte tájat. Egészen élveztem ezt a kis vándorutat. Egészen addig amíg meg nem támadtak. Egy Nord bandita volt. Magas, szőke és kékszemű ahogy az lenni szokott az ilyeneknél. Egy öreg kardot szegezett rám. Jól eszembe véstem a szavakat amiket mondott: „Ha Nord lennél, nem kéne végeznem veled.” Éreztem, hogy a halálom pillanata következik. Azonban a Daedrák vigyáztak rám. Egy nyílvessző röppent ki az erdőből és egyenest elhúzott a bandita füle mellett, mélyen belefúródva egy fába.  Két légiós lépett elő onnan. Először láttam, hozzájuk hasonlót. Edzett katonák voltak, kitudja hány csata veteránjai. Igazi tűzben edzett háborús hősök. Legalábbis akkor naívan azthittem. Utólag belegondolva valószínűleg csak egyszerű bakák voltak. Különben nem egy úton kellett volna járőrözniük.
Mikor a Nord bandita meglátta őket elkapta a karomat és túszként magához szorított. Erősen küzdöttem ellene. Kapott az arcába egy hatalmasat az öklömből.  Akkoriban eléggé gyenge voltam, nem hiszem, hogy sokat ártottam neki de legalább időt nyertem a légiósoknak, hogy megöljék. Így csak egy hosszú vágást kaptam az arcomra.
Lihegve rogytam a hulla fölé. Pedig nem esett nagy bajom és nem is kellett megerőltetnem magamat. Egyszerűen csak sokkos állapotba kerültem. Óráknak tűnő percekig meg sem tudtam szólalni.
Óriási szerencsém volt, hogy a két légiós szintén Whiterun felé tartott. Az út hátralévő részét velük együtt tehettem meg alaposabban megismerve őket és az életüket. akkor még nem tudtam, hogy évekkel később a szemem láttára fognak meghalni. Viszont hihetetlen hálás voltam a munkáért amit végeztek. Hozzájuk hasonlatos hős akartam lenni. Nem akartam többé hagyni, hogy holmi Nordok esélyt kapjanak a megölésemre csak mert más színű a bőröm és hegyesek a füleim. Jól összebarátkoztam mindkettejükkel. Ma is élénken élnek azok a hosszú beszélgetések amiket a folyó mellett gyalogolva folytattunk. A kedves szavak és nyugtató szavak amiket hozzám idéztek. A hosszú út végén közöltem velük az új elhatározásomat. „Légiós akarok lenni.” Nevettek rajtam. Először azt sem hitték, hogy komolyan gondolom de aztán elkomorodtak ahogy rájöttek. Megpróbáltak ugyan lebeszélni de nem hagytam magam egykönnyen. Tudtam, hogy mit akarok kezdeni az addig céltalan életemmel.
Nem sokkal Whiterun előtt az utamra eresztettek de előbb az egyikük a kezembe nyomott valamit. Az öreg kard volt az amivel a nord megpróbált engem megölni. Még mindig rajta volt a rászáradt vérem. Arra kaptam, hogy meg tudjam magam védeni általa az esetleges veszélyektől de nem nagyon tudtam forgatni. Úgyhogy inkább csak nehezékként szolgált az út hátralévő részén. De azóta is megvan Sikun nénikém vigyáz rá a saját házában. Később a Whiterunban töltött egy év alatt azonban még aktívan használva volt. Mindig a Jorvasskr közelébe osontam és figyeltem ahogy a nagy harcosok gyakorolnak és párbajoznak. Magam is kipróbáltam egy két mozdulatot mikor éppen egyedül kerestem gyógynövényeket a nénikémnek.
Előbb utóbb persze lebuktam. Pont a csarnok egyik nagy harcosa talált rám. Valami piti küldetést végzett éppen. Talán patkányokra vadászott. Tudta, hogy figyelem ahogy gyakorolnak. Mind tudták. Én voltam az egyetlen aki olyan naív volt, hogy elhitte, hogy nem látják.
De örült a próbálkozásaimnak. Elmondta mit csinálok rosszul és hogyan tudnám orvosolni a hibáimat. Még az íj használatra is megtanított. Általában hetente egyszer ha találkoztunk és volt ideje akkor mindig tanított valamit a tudományából. Persze ez még mindig elég csekély volt de épp elég ahhoz, hogy úgy érezzem valóra válthatom az álmom és beléphetek végre a légióba.
Búcsút vettem hát Whiteruntól és az ottani életemtől. Őszintén megvallva nem volt túl érdekes. Pusztán bogyókat szedtem egész álló nap. Most viszont futhattam kilométereket, cipelhettem tonnányinak érződő felszereléseket, hogy aztán az este haldokolva boruljak bele az ágyamba.
Hat hónapon keresztül ment ez így. Kegyetlennek tűnik. Pláne ha az ember mindig utolsó. Mert próbálkozhattam akármennyire, nőnek születtem. Sosem lehettem annyira erős mint a férfiak. De legalább megpróbálhattam. Ekkor ismerhettem meg a légió bajtársias oldalát is. Az egész sátoraljnak együtt kellett beérnie. A hátrahagyott bajtársakért büntetés járt. Úgyhogy nekem sokkal jobban kellett tepernem mint a többieknek, hogy egyáltalán lépést tudjak tartani. Nekik pedig segíteniük kellett engem, hogy időben elérjük a célt.
Testvériességet kaptam a légiótól. Nem néztek le mert elf voltam vagy mert az őseim Morrowindből származtak. Ehelyett sokkalta többre tartottak mert így is kitartottam. Sőt egy idő után fel is vettem a versenyt a többiekkel. Amivel nem rendelkeztem erőben azt az ügyességem és a ravaszságom kompenzálta. Ravaszul vívtam és minden trükköt bevetettem már a gyakorlás során is. Túlélésben sem voltam az utolsó. Mivel nagyanyám történeteiből rengeteg tanultam az ilyesmiről. Így az osztag mindig számíthatott arra, hogy megsegítem őket az ilyesfajta tudásommal. Némileg a sebek ellátásához is értettem az alapján amit Sikun nénikémtől tanultam így ha a menetelésnél nem is de a egyéb pillanatokban hasznára lehettem a társaimnak. Mind acéllá és testvérekké edződtünk a légióban. Ez kemény köteléket szőtt közénk. Olyanok voltunk mint holmi testvérek. Ez is volt a cél. Annak a nyitja, hogy együtt tudjunk dolgozni és egységes ökölként sújthassunk le az ellenségre.
Viszont kellett valaki aki elől halad. Egy olyan ember aki vezeti azt a tíz embert és gondoskodik róluk. Mégha a halál torkában is vannak. Ekkoriban már gond nélkül meneteltem végig a többiekkel az úton anélkül, hogy elkapott volna a hányinger. Több szívességet intéztem el mint bárki más, hogy a bekötözött sebekről ne is beszéljünk. Vezetőt csináltak belőlem. Sosem vallották be de valójában páran személyesen jártak utána a tiszteknél, hogy én legyek a választott. Így tisztet csináltak belőlem. Mégha csak alacsony rangút is. Questorként rengeteg új feladat hárult rám. Ételt, vizet és egyéb fontos dolgokat kellett szereznem az embereimnek illetve gondoskodni a táborhelyről és az egyéb előnyökről. Nem mondom, hogy nyűg volt ezt tennem. Azért én kaptam ezt a feladatot mert alkalmasnak találtak. Ha azt mondják, hogy jó vagyok benne akkor pedig csinálom. Hiszen mindenkinek azt kell tennie amihez ért.
Hat hónapnyi kiképzés után letehettük a fogadalmat és lecserélhettük a gyakorló kardot igazi pengére. Első kiküldetésünk pedig a Cyrodili határra szólt Falkreath uradalomba.

Katonaélet

Hónapokig tartó csend következett. Nem igazán történt semmi. Eleinte állandóan gyakoroltattam az embereimmel de aztán rájöttem, hogy nem kell túl gyakran csinálni ezt. A világ egyik békés részén táboroztunk. Csend vett minket csak körbe és lucfenyők. Így haladt ez hónapokig. Néha kellett csupán egy egy a lakosokat ijesztgető farkasfalkát vagy medvét levadásznunk íjjal. Ezek voltak az izgalmasabb pillanatok.
Egyszer egy ilyen akció alkalmával megmentettem egy kislányt. Egy erdei csapdába zuhant melyet őzeknek állítottak. A gyermeknek beleragadt a lába és ha ez nem lett volna elég. Még a farkasok is megérezték a szagát. Már érezhette, hogy a közel a vég mikor felbukkant az őrjáratunk. A bestiák nyüszítve menekültek ahogy levágtam az elsőt közülük. Míg a többiek elkergették a falkát addig én szétfeszítettem a csapdát és kiszedtem a gyermeket belőle.
Sírva, ijedten borult a karjaimba. Ez volt az a pillanat ahol kissé megálltam és magamra ismertem. A gyermek akit a légiósok megmentenek a halálból. Lefagytam. Évek óta nem történt velem ilyesmi. Csak átöleltem a gyermeket és nem szólaltam egy ideig. Ijesztő élmény volt. Még akkor is csendes voltam mikor visszaadtam őt a Falkreathban lakozó szüleinek. Akkor még nem nagyon sejtettem, hogy közeledik az itt töltött időm vége.
Kirobbant a polgárháború. Viharköpenyesek és egyéb lázadók jelentek meg mindehol. Fokozottan figyelnünk kellett és többször csaptunk össze velük. Nem sok embert veszítettünk, de ki akar akár egyet is a bajtársai közül temetni?
Ezután jött csak a legrosszabb része. Megkaptuk a parancsot, hogy vonuljunk Sodrásd felé. Csatlakozzunk a légió egy nagyobb részéhez, hogy megütközzünk a Viharköpenyesekkel. A hírnök még a temetés végét se várta meg. Ráadásul rá három napra még veszettség miatt is elveszítettük egy újabb társunkat. Így alig páran meneteltünk csak a cél felé. De soha nem értük el azt. Út közben egy hóvihar csapott le ránk. Hideg maró szél szakított volna el az embereimtől számunkra ismeretlen terepen.
Döntenem kellett. Vagy megyünk tovább megkockáztatva, hogy a vihar rosszabbra fordul és elveszítjük egymást odakint. Vagy megállunk egy barlangban megkockáztatva, hogy maga alá temet a hó de legalább nem megfagyva.  A döntés és a felelősség az enyém volt. Végül a megállás mellett döntöttem. A parancsomra behúzódtunk az egyik közeli jégbarlangba.  Azthittem biztonságba vezetem az embereimet. A rémképek viszont a mai napig kísértenek. Banditákkal kezdődött rendezett sorokban minimális veszteséggel vágtuk át magunkat rajtuk. Pontosan ahogy légiósokhoz illik. Egyre mélyebbre vezényeltem az embereimet a barlangrendszerben, hogy kipucoljuk. Addig se ültünk egyhelyben várva a vihar végét.
Amíg csak a banditákkal volt dolgunk nem akadtunk nagyobb kihívásba. De ahogy egyre méllyebbre hatoltunk ráismertünk a barlang valódi méreteire. Előbb a mélyből előtörő fagypókok majd a Draugrök hörgései és fegyvercsörömpölése ébresztett minket rá arra , hogy csapdába sétáltunk. Még mindig felvillanak előttem a társaim haláltusái. Egyesével fogyatkoztunk meg, mire csak én maradtam meg, egyedül. A mai napig nem értem, hogy a Daedrák miért pont engem hagytak meg. Lehet pontosan azért, hogy bűnhődjek a hibámért.
Végül egy birodalmi járőr talált meg és vitt vissza Solitudeba. Ahol jelentettem majd az alkohol medérbe tereltem gondolataim folyamát. Másnap reggel egy cellában ébredtem. Mint kiderült az éjszaka folyamán annyit ittam, hogy összevertem egy nord tisztet. A büntetésről nem szívesen beszélek de abban biztos lehetsz, hogy igencsak fájdalmas és borzasztó volt. Ráadásul még napokig megfázással küzködtem. A parancsnokaim azt hihették, hogy ez majd megleckéztet és nem iszom többet. Ez így is volt. Nem ittam, a táborban. Először csak az eltávokon. Azután az őrjáratokon is. Hiába. Nem volt más lehetőségem arra, hogy a halálsikolyokat kitöröljem az emlékezetemből. Igaz csak rövid pillanatokra de elmúltak a hiábmból fakadó képek. Nem jutottak szörnyű dogok többé az eszembe. Persze az állandó részegség mellett ennek is megvolt a maga hátránya. Rendszeresen verekedtem a kocsmákban. Állandóan nálamnál sokkalta nagyobb Nordokba kötöttem bele. Balszerencséjükre. Mint kiderült remek bunyós vagyok. Az ital pedig tompítja a fájdalmat. persze gyakran kötekedtem olyasvalakivel akivel nem kellett volna. Egyre többször találtam magam a tábor börtönében vagy éppenséggel a padlót pucolva. Nem éreztem de a tisztek sajnáltak. Egy ígéretes katona voltam aki lecsúszott.
Végül Markarthnál egy nagyobb csatában tombolhattam ki magam. Nem tudom miért de vártam a harcot. Izgatott lettem. Hihetetlenül vártam, hogy viharköpenyeseket gyilkolhassak. Valószínűleg a családom elnyomása miatt. Most bosszút állhattam mindezekért.
Őszintén megmondom nem sokra emlékszem a csatából. Valahol a jobb szárnyon álltam. Gyalog indultunk rohamra a csatamágusok tüzvarázslatai után. Aztán elkezdtem mészárolni.
Aztmondják úgy harcoltam mint valami vadállat. Szinte bestiális voltam ahogy kibeleztem a harcosaikat. Miközben a birodalom harci jeligéit ordítoztam telitorokból.
Nekem nem sok maradt meg a dolgokból. Teljes extázisban voltam végig. Sokan nem is mertek hozzámszülni a csata után. Pedig állítólag hősként harcoltam. Az első emlékem a harc utánról az hogy egy fának támaszkodva lihegek a homlokomból pedig ömlik a vér. Ezután alig tudtam feltápászkodni és visszamenni a táborba. Mindenem fájt. Kegyetlenül. Napokig alig bírtam mozdulni a sebeimtől. De a harc megnyugtatott. Kiadtam magamból a tehetetlenségem dühét. Hetek óta először aludtam nyugodtan anélkül, hogy láttam volna a társaim halálát. Egy napon pedig egy furcsa alak keresett meg. Csuklyát és hosszú köpenyt viselt. Nem nagyon láttam az arcát de egyértelműen birodalminak tűnt. Megkérdezte, hogy szeretném-e a légiónál is mélyebben szolgálni a birodalmat. Én azt válaszoltam, hogy nem tudom elképzelni, hogy tehetném ezt meg de a birodalom adta a légiót. A légió pedig nekem mindent. Így bármikor vállalom ha ezzel visszafizethetem ezt. Bár nem tudom elképzelni, hogy miképp tudnám ezt ennél jobban tenni az én tehetségemmel.
"Megmutatom."-felelte a férfi. Majd felfedte előttem az arcát. Azt amit később majd az új parancsnokom arcaként fogadok el.

Penge a sötétben

Ez két hónapja történt. Azóta sokat tanultam és egy fontos küldetést is végrehajtottam melyet most még titokban kell tartanom. De teljesítettem és elértem a célomat.
Egy hópihe landol a tenyeremen. Otthon ülök. A régi szőnyegeken ahol nagyanyám oly sokat mesélt nekem gyermekkoromban. Mellettem Savedasea aki érkezésemkor egy öleléssel üdvözölt mint ha még mindig az apró kishúga lennék. Holott magasabbra nőttem mint ő.
Bár azt kell mondjam örültem neki. Vissza is öleltem. Jól esett rég látott nővérem karjaiban lenni.  Szerencse vagy talán balszerencse nem tudom elmondani. Édesanyám utolsó óráiban érkeztem meg. Évek óta nem hullajtott könnyek közt búcsúztam el tőle. S láttam ahogy utoljára lecsukja a szemét. Tudtam, hogy immáron egy jobb helyen van. Visszatérhetett a hamuföldekre nagyanyámhoz. Minden bizonnyal látta azt a boldogságot ami majd egyszer reám is vár. Ígyhát magam ástam meg a sírját. Savedaseának csak azt engedtem meg, hogy egy teát hozzon közben. Egy picit egyedül akartam lenni. Gondolkodni.
Majd végül leültem a tűzhely mellé.
Előhúzom a katanámat. Megforgatom a tűz fényében. Figyelem ahogy gyönyörűen csillog ez a fegyver.
-Penge vagyok. Mostmár csak a birodalom maradt nekem. Semmi más.

Megölelem Savet miközben a fülébe súgom, hogy a közeljövőben meglátogatom. Felállok. Felhúzom a csuklyámat és megindulok Széltetőre. Küldteséem van ott és mint a birodalom ügynöke. Végre is hajtom azt.


_________________
"I shall meet my destiny on the shores of oblivion!"
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Eszeveszett Graum
Admin
avatar

Hozzászólások száma : 27
Join date : 2017. May. 22.

TémanyitásTárgy: Re: Isith Lanoran   Hétf. Okt. 30 2017, 21:14

Üdvözletem!

Az előtörténeted leellenőriztem, így nincs más hátra: ELFOGADVA!

A karakter története érdekes volt, remélhetőleg hamarosan izgalmasan fog folytatódni. Találtam néhány hibát a történetben, de ezek főleg elírások voltak.

Készíts adatlapot!

Kezdő felszerelésnek megkapod a Pengék kardját, a katanát, egy hosszú íjat és egy tegezt, amiben 20 nyílvessző lapul, illetve egy egyszerű bőrvértet.
Kezdő pénzed 100 arany.
Ezen kívül ismered 2 főzet elkészítését is. Ezek egyszerű alkímiai főzetek, enyhe hatással. A főzetek nevét és hatását rád bízom.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://skyrimfrpg.hungarianforum.com
 
Isith Lanoran
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Elder Scrolls: Skyrim :: Karakteralkotás, Karakterek :: Előtörténetek-
Ugrás: